Tájoló

Elemezzünk akárhány neveléstudományi elméletet, akárhány reformpedagógiát, az egyetlen mozdulatpár, ami végső soron kirajzolódik előttünk, a katedrára fellépő tanár meg a katedrát elhagyó tanár képe. Fellép, ír a táblára, bekapcsolja a projektort, elmagyarázza a tudnivalót. Elhagyja a katedrát, jár a padsorok közt, a füzet fölé hajol, a terem végéből hallgatja a feleletet. Tanít vagy tanulnak? Ő dolgozik, vagy a gyerekek? A tudás belső megkonstruálása történik vagy a tudásba való bevonás kívülről? Mi a tanár dolga? És melyikből mennyit kell belevinnie a folyamatba? – A félévezred után is modern nevelők, Kalazanci Szent József meg Loyolai Szent Ignác erről is sok érvényes eszmét adnak elénk. Kétféle paradigmájuk két komponenst kínál a tanárnak, s arra kérdez rá: tanításra vagy tanulásra való az iskola? Konstruktív pedagógiával próbálkozzunk vagy sodró, mozgató, vezérlő pedagógiával? S persze, hogy mindkettővel, mert ahogy a Sík Sándor verséből vett idézet is mondja: sokféle módon kell dolgoznunk a diákokkal: velük is, értük is, s ami a különös: helyettük is.

A tanári munka valóságról folyó mai diskurzust – közvetlenül a bérek meg a politikai ügyek után – két téma uralja: a gyerekek motiválatlansága és az iskolai kreativitás elégtelensége. És valóban: a gyerekek számára más az érdekes, mint amit a tanár kínál, az érettségitől nem tartanak, az életben való boldogulás tapasztalataik szerint nem feltétlenül a tanulmányi eredményeken múlik. És az is igaz, hogy a tanári munkában éppoly kevés lehetőség van a kreativitásra, mint ahogyan a gyerekek foglalkoztatásában is: haladunk a tanterv szerint, kapálunk, kapálunk, hiába lenne kreatív az egyik gyerek, ha közben az osztály egészével meg az alapok elsajátításánál tartunk, s ha kreatívkodunk, pont az az építőanyag nem lesz a kezében, amiből felhúzná a különleges és egyedi palotáját vagy bármiféle extraproduktumát. A téma prioritását tehát el kell ismernünk, miközben a róla folyó diskurzus mégiscsak alapvetően elhibázott, és valójában off-topic. Beszélünk róla, de nem a lényegről beszélünk.

A felvilágosult abszolutizmus modern állama a 18. századtól kezdve kellő anyagi erővel és hatalommal, s hozzá a kor filozófusainak megannyi szép eszméjével felvértezetten látott neki intézményrendszere kiépítésének. Bár korábban is léteztek fogdák, ispotályok, plébániai és kolostori scolák, hadseregek és kancelláriák, a tömegek szelektálása és nagyüzemi kezelése, mozgatása most vált igazán szervezetté. Ahogyan a városok körül egyre több lett a magánvagyonokból épített gyár, úgy az állam is sorra hozta létre a maga gyárait, nagyüzemeit, futószalagos-gépsoros racionalitásra épülő intézményrendszereit. A börtön, a kórház, az iskola, a bolondokháza, a kaszárnya és a hivatal mind mást szolgál, mégis ugyanerről a tőről fakad, így ha az iskola mai válságát kutatjuk, ezeknek a társ-szerveknek a megfigyelése és analógiája is segítségünkre lehet. Mert ugyanazok a szelekciós besorolások juttatják (állapot, viselkedés vagy életkor alapján) az állampolgárokat ide és oda, ugyanúgy egyfajta speciális rendnek kell érvényesülnie bennük, s ugyanúgy le vannak választva a külvilágról, mert ezer dolog nem történhet meg falaik közt, ami kint minden további nélkül, miközben ezer dolgot meg kell tenni bennük, amit odakinn sohasem szabad. Ezeknek a társ-intézményeknek az évszázadok alatti változása és változatlansága az iskola egyszerre új és közben háromszáz éve mozdulatlan helyzetéből is sokat megértethet. És világossá teheti, hogy nem egyszerűen a tanári bérezés itt a tarthatatlan, és nem is csak a hazai oktatási zárvány agonizál, hanem voltaképpen maga a 18. századból itt maradt forma vált fenntarthatatlanná és mégis eltakaríthatatlanná, s a hazai csak egy még romosabb változata az eleve anakronisztikusnak, s ennek az egésznek halmozottan hátrányos helyzetű elszenvedői a mi itthoni tanárembereink.

De hát nem úgy volt, hogy a te barátaiddal lesz ezen a szakaszon? Egy pillanatra talán a Szent Családban is felvillanhatott a szemrehányás kísértése, amikor a Kisjézus olyan váratlanul tűnik el a Jeruzsálemből hazafelé vezető úton (Lk2, 44). Vagy amikor olyan furcsa fölényességgel válaszol nekik, a kétségbeesés óráit még ezzel is megtetézve. Szinte halljuk a mai tizenkét évest: Most mitől vagytok úgy oda? Láthatjátok: semmi bajom! De Izsákot meg Rebekát sem irigyelhetjük abban a percben, amikor Ézsau ordítva veti magát a testvére után: Megölöm! Kicsinálom ezt a nyomorultat! Vagy magunk elé képzelhetjük Ráchelt és Jákobot is. Hát miféle testvéreket neveltünk, te Jákob! Nézz már rájuk, hát süt belőlük a gyűlölet! Vadállatok ezek, nem testvérek! És hány történet van még a Bibliában, amik mind azt mutatják: a szülőnek nemcsak gyerekeket kellene nevelnie – miközben vagy van érzéke a neveléshez, vagy nincs -, hanem a testvérkapcsolatokat is formálnia kellene, ami meg még nehezebb. Nem elég az egyén, még az egyének kapcsolatára is figyelj! Nem elég a háló szemeit bogoznod, még a köztük húzódó relációkra is ügyelned kellene. Vagy neked nem tűnt fel, asszony, hogy újabban milyen agresszív a mi kis Káinkánk a tesójával? Vagy: Apjuk, szerinted nem túl kötekedő egymással a két kislány? A Lázárkát mindketten szeretik, de a mi Máriánk meg Mártánk nemigen pendül egy húron. – Jó testvérré nevelni a testvéreket: nem egyszerű feladat. Főleg, hogy az ember hozott anyagból dolgozik, csak saját magát adhatja, csak az ilyen-olyan személyiségéből építkezhet. S mi magunk vajon különb testvérek voltunk-e a nővéremmel, mint amilyenek most a gyerekeim?

Hogyan lesz ebből karácsony? – kérdezte az egyik kollégám egy tanári értekezleten. Kérdésében benne volt minden, ami körülvesz bennünket. Háború kívül és belül, elvesztett lehetőségek, állások, hitek, és a hideg mindenütt. Sőt, ami a bizonytalanság idején a legnehezebb: a magunkra hagyottság. Hiszen mindenkinek megvan a maga baja, és senkinek sincs már ideje vagy ereje, hogy felvállalja a másét. Magunk maradunk. Talán még szégyelljük is a helyzetünket – az egyedülléttel ez is gyakran együtt jár.

Igaz történet a közelmúltból, egy tipikus partraszállásról. Míg az öreg plébános bemutatkozó látogatását tartja a frissen átvett iskola tanári karának, a poros udvaron álló, lepukkant Seatjának mind a négy gumiját kiszúrják. Mehet haza a 20.35-ös volánbusszal. De igaz történet napjainkból az is, hogy a patinás intézet kitűnő kémikusa szerdánként nem tud sem osztályfőnöki órát, sem lelkigyakorlatot tartani, mert olyankor egy sörfőzdében művezető, hogy el tudja tartani a gyerekeit. És mélyebb értelemben is érvényes a cross-fire (szemből meg hátulról egyaránt lőnek), mert a mostanra tudatunkig jutó Ifjúság 2020 kutatás világosan kimutatja, amit amúgy is éreztünk (és meg is írtunk), hogy az egyházi karámba terelt báránykáknak fele sem hisz abban, amit ott tanítanak a Ryan közlegények, s hogy miközben az ilyen iskolák aránya 13,3%-ra kúszott fel, azalatt a 15-29 évesek körében éppenséggel felére csökkent az egyházi gondolkodásra hajlamos fiatalok aránya (10-ről 5%-ra). Ma meg különösen is kereszttűzbe kerültek ezek a sörfőzdés közlegények. Hát erre tanítjátok ti a gyerekeket? – hallják a nagygyűlés katasztrofális „felszólalása” után. Miért nem direktebben törtök a kormánybuktatásra? – ereszt rájuk csinos kis sorozatot a másik oldal is, a legnevesebb oktatáskutatófegyveréből. Pedig kormánybuktatásra se most, se két éve nem fenekedtek a közlegények, csupán a legszelídebb hangú folyamodványt fogalmazták – mindegy; a „hont kivont szablyával” óvó, megfelelő médiumok már akkor rámutattak, kinek a bérencei. Amonnan meg a „fürödtök a kiváltságokban” makacs legendájával igyekeztek hitelteleníteni őket. Kik ezek az éden-lakók? És miért követik el az ősbűnt, ha egyszer olyan jó dolguk van?

Az egyházi iskola mint jóerkölcsre nevelő hely nemcsak áldás, hanem veszély is. És éppen arra a célra nézve a legveszélyesebb, amelyet betölteni hivatott. Mert mint a jezsuita iskolaigazgató Klaus Mertes írja, „az iskolában uralkodó szándékosság túltengése többféle módon okozhatja a hit elvesztését. A polgári felvilágosodás idején Istent a fegyelem fenntartásának eszközeként használták fel: Isten örök kárhozattal fenyegetett, ha a diákok az iskola szabályait megsértették. Teológiailag ehhez hasonlít a jelenkor igyekezete, hogy a vallást a társadalmi erkölcs szolgálatába állítsuk. Pedig a szent cél, amelyet az iskolának szolgálnia kell, nem bizonyos vallásgyakorlatok vagy az egyházi miliő fenntartása. A cél a diákoknak az Istennel való kapcsolata, a lelkek üdvözítése. A lélek éhen hal, ha az élet kenyere helyett valami funkciót betöltő gyorsétkezdei eledellel etetik. Az érdekek által vezetett közeledés, akár Istenhez, akár az emberek istenkapcsolatához, annak eltűnéséhez vezet, amihez közeledni próbálunk.”

A klímaváltozáshoz a tudósok értenek, a társadalmi folyamatokhoz a szociológusok, de hogy mi történik magával az emberrel, hogy mit cserél le benne az idő és a korszellem, azt csak az írók tudják megmutatni. „Hadd lássunk át magunkon itt ez estén” – szólítja meg József Attila a Budapestre látogató Thomas Mannt, és valóban Varázshegy-beli átvilágítókészülékhez hasonlít a mindenkori művész, mert jobban felismeri a belső trendeket, mint akárhány tudós elemzés. Ha ma olvasunk kortárs regényeket, mintegy közös nevezőként fogalmazódik meg a diagnózis, hogy pont az önmagunk átvilágításának képessége kezd kiveszni az emberből. Már Tolsztoj Levinje is kifelé bégetett a karámból, de a nagy életdrámák még visszasodorták a hit közösébe. Dosztojevszkij Raszkolnyikovja már nem osztozik ebben a közösben, de a lelke nehézkedése azért mégiscsak a földre löki őt is: mégiscsak elakad az isteni szoftver lenullázásában. Tennessee Williams, az amerikai Fjodor Mihajlovics már semmit sem tud akolról, Istenről, közösről a huszadik század közepén, ám a bűn azért bűn marad még nála is, és hősei mást se tesznek, mint hogy kíméletlenül átvilágítják magukat. A mai regényekből viszont szinte ránk dől a kortárs írók egymástól független felismerése: hogy a ma embere már nem is ismeri a bűn fogalmát. Ezért nem ismerheti az evangéliumot sem: mert a megváltás csak annak lehet jóhír, aki bűnösnek látja magát. Akad még egyáltalán ilyen ember kortárs íróink tablóin? Vagy a lelkek aszálya a szerotoninnal együtt az önvizsgálat képességét is kiszikkasztotta bennünk?