Tájoló

Babits Mihálynak a címben idézett verse az önmagába zárt és önmaga körül forgó „én” rabságára mutat rá. A magam jövője izgat, magam köré gyűjtöm a barátaimat, magamat építem, a magam épségét őrzöm. Nem létezik más kilátópont, csak a magamé, s ebből a „vak dióból” tudom csak szemlélni a világ dolgait. – A kreatív gondolkodás egyik előfeltétele a „vak dió” feltörése – belülről. Semmivé kell lennie ennek az „én” hajtotta gravitációnak, mert a kreatív gondolkodás ott kezdődik, ahol mégiscsak meg tudok feledkezni magamról. Ahol annyira lenyűgöz egy rejtély, egy tevékenység, hogy egyszerűen hátrahagyom az énemet, nem érdekel többé semmiféle út vagy cél, hanem belefeledkezem a figyelmemet megragadó tárgyba, s ezzel kilépek önmagamból. Olvashatunk akárhány tudós-életrajzot, ez a lenyűgözöttségre való általános hajlam mindig megelőzi a konkrét tudományterület elsajátítását. Szó sincs még szakterületről: a gyerek már eleve olyan, hogy újra meg újra „odavan” valamiért, meglephető, van szeme a meglepetésre, mégpedig a „surprise”, a superprendere eredeti értelmében: lenyűgözöttjévé válik a csodának. S ilyenkor egyfajta extázist él át: out-standinget, kilépést az énjéből, a vak dióból. „Odavan” a modellvasútért – vagyis nincs „otthon”, huszonnégy órában a témája felé gravitál. – Nyilvánvalóan korfüggetlen ez az egyéni hajlam, mégis erősítheti a közeg ilyen-olyan belefeledkezésre érdemes csapdákkal. Ilyen csapda volt nálunk a századfordulón a könyv és az olvasás berobbanása (1), és azon belül a magyar nyelv enigmatikus-metaforikus változatának betörése például az Ady-szövegekben (2). Mi köze az olvasásnak és a metaforának a kreativitáshoz?

Csokonai költői öndefiníciója („Midőn teremt új dolgokat / S a semmiből világokat”) csak ma tűnik ártalmatlan passzusnak, a maga korában nyílt lázadás volt a klasszicizmus ellen. Mert míg a koreszme azt tartotta értékesnek, ami a régi nagyok klasszikus műveihez nyúlt vissza, Csokonai a romantikus művészek előfutáraként a teremtés, az eredetiség, a kreativitás hitével akart poétává lenni. Mai világunkban az iskola mint kommunikációs színtér óhatatlanul klasszicista hely: mély meggyőződéssel hisszük, és nem is tévedünk ebben, hogy a diáknak előbb meg kell tanulnia az alapokat, s csak azután kreatívkodjon. Ha már képes rímes verset írni, akkor engedheti meg magának, hogy szabadverssel szórakozzon. Amíg nem érti a montesquieu-i hatalmi ágakat, ne alkosson kamaszosan végletes politikai ítéleteket. Amíg nem tudja Newtont, ne ábrándozzon (tanulás helyett)perpetuum mobilét forgalmazó startupról. De hol az a pont, amikor már megkezdheti a kreatív álmodozást? Amikor már nagyon is meg kell kezdenie? És hogyan egyeztethetjük össze tanárként a klasszikus ismeretek fegyelmezett átadását a kreatív szárnyalás és egyénieskedés pártolásával?

„Vajon honnan a csudából vettük azt az elképesztő gondolatot, hogy ahhoz, hogy egy gyerek jobban viselkedjék, először azt kell elérnünk, hogy rosszabbul érezze magát?” – teszi fel a kérdést Jane Nelsen. A nyolcvanas években ez az amerikai pszichológus, házassági, családi és gyermekterapeuta is arra kereste választ, hogyan tudja a szülő, majd később a pedagógus figyelembe venni a gyerekekben végbemenő változást. A pozitív fegyelmezés, mint nevelési szemlélet pszichológiai alapjait két pszichiáter (Alfred Adler és Rudolf Dreikurs) fektette le. 1981-ben Pozitív fegyelmezés címmel Jane Nelsen erre építve a szülőknek szóló könyvet jelentetett meg, majd 1993-ben az iskolák számára is kidolgozta pedagógiája módszertanát. Magyarországon a módszert Horváthné Storczer Adrienn gyógypedagógus, a Nyitott Iskolákért Alapítvány szakmai vezetője és Báncs Szendrődi Szilvia gyógypedagógus, az Alapítvány munkatársa ismertették többek között az Embertárs 2019/1. számában.

Örökzöld témája az oktatásnak a diákok motiválatlansága. Nem érdekli őket sem a fémes kötés, sem a molekulák polaritása, nem értik, mire lenne jó nekik a mitózis és a meiózis megkülönböztetése, nem látják be, miért kellene tudniuk a dzsentri fogalmáról, létrejöttéről és az úri középosztályba való beolvadásáról. Tanári feladat tehát a motiválásuk: tablettel, projektmunkával, multimédiás kisfilmmel, Kahoottal és kooperatív tanulással, differenciálással és játékosítással. A küzdelem azonban a modernkedő eszközrendszer már-már frusztráló hájpolása mellett is nyilvánvalóan sziszifuszi, miközben a jelenség sosem tematizált vakfoltja meg félig-meddig nevetségessé is teszi a nagy igyekezetünket. Pestises városban Rieux doktorrá kell lennünk, Rieux doktorként meg csak úgy lelhetjük meg az autentikus létet, ha mi is értjük, amit ő: „az ön győzelmei mindig ideiglenesek lesznek… a valószínűsége annak, hogy megússza, egy a háromhoz”. Mert az emberi létben gyökerező „mély unalom”, ahogyan azt Heidegger leírja, messze nagyobb léptékű és egészen más dimenzióban létező, mint hogy annak mélyét a tablet meg a projektmunka bevilágíthatná. Csak ideiglenes győzelmeket hozhat a munkánk, és csak ennek tudatában folytathatjuk ezt a munkát autentikus módon. És csakis úgy, hogy a betegségük (betegségünk) természetét a fiatalokkal (és magunkkal) is megértetjük.

A két félév helyett öt modulra – amelyeket vakációk választanak el egymástól – osztaná fel az iskolai tanévet Sorin Cîmpeanu oktatási miniszter. A HotNews.ro hírportál beszámolóját szemléztük.

Románia szerte kirívóan magas a korai iskolaelhagyók száma, aránya 2020-ban további növekedést mutat. 1400 közoktatási intézmény támogatását biztosítja az Országos Helyreállítási Terv. Erről számol be a Maszol.ro portál.

Ki ne ismerné a szülők „kései siratóját”: mi mindent mulasztottam, amíg kicsik voltak a gyerekek! Mennyi minden látszott fontosabbnak, sürgetőbbnek, mint a velük való foglalkozás! Ugyanígy megy a nemzet nagy családjában is: valami mindig fontosabb, mint a gyerekeink nevelése. Két éve a piaristák kezdeményezését mosta el a pont akkor kitörő járvány, a mostani jajszót a külső-belső csatazaj harsogja túl. De már előtte is! Hol a NAT-ot kellett újrakottázni, jóllehet ugyanaz a politikai erő alkotta az előzőt is, hol a tízezer tankönyvcímhez kellett gyorsan még egy tizenegyedik, holott már az államé lett az első tízezer is, s a bőség volt inkább zavaró, mintsem a hiány. Még korábban a szélsőséges kompetencia-mániát kellett ellensúlyozni, mert az előző kormány kiirtotta úgymond az ismereteket, azok meg – valóban – rögeszmés módon szajkózták a PISA-mérést, mintha más se számítana, csak hogy milyen jegyet kapunk a nemzetközi zsűritől. Igen ám, de közben meg elszaladnak az évek, és mire majd feleszmélünk, késő lesz, felnő a gyerek. Mi lenne a legsürgetőbb teendő, ha mondjuk elkerüljük a világháborút, s ha mondjuk elül a bérharc csatazaja is, mert mondjuk csakugyan valóra válik a bérrendezés 2023-ra mondott reménye? S ha újra érdemben lehet majd foglalkozni ideológiák és gumicsontok helyett a gyereknevelés tényleges kérdéseivel? Mit kellene villámgyorsan napirendre tűznünk akkor? Ha „a béke izzadt homlokát törölvén” megszüli végre a tényleges szakmai munka lehetőségét?