Kruppa Bence

Igaz történet a közelmúltból, egy tipikus partraszállásról. Míg az öreg plébános bemutatkozó látogatását tartja a frissen átvett iskola tanári karának, a poros udvaron álló, lepukkant Seatjának mind a négy gumiját kiszúrják. Mehet haza a 20.35-ös volánbusszal. De igaz történet napjainkból az is, hogy a patinás intézet kitűnő kémikusa szerdánként nem tud sem osztályfőnöki órát, sem lelkigyakorlatot tartani, mert olyankor egy sörfőzdében művezető, hogy el tudja tartani a gyerekeit. És mélyebb értelemben is érvényes a cross-fire (szemből meg hátulról egyaránt lőnek), mert a mostanra tudatunkig jutó Ifjúság 2020 kutatás világosan kimutatja, amit amúgy is éreztünk (és meg is írtunk), hogy az egyházi karámba terelt báránykáknak fele sem hisz abban, amit ott tanítanak a Ryan közlegények, s hogy miközben az ilyen iskolák aránya 13,3%-ra kúszott fel, azalatt a 15-29 évesek körében éppenséggel felére csökkent az egyházi gondolkodásra hajlamos fiatalok aránya (10-ről 5%-ra). Ma meg különösen is kereszttűzbe kerültek ezek a sörfőzdés közlegények. Hát erre tanítjátok ti a gyerekeket? – hallják a nagygyűlés katasztrofális „felszólalása” után. Miért nem direktebben törtök a kormánybuktatásra? – ereszt rájuk csinos kis sorozatot a másik oldal is, a legnevesebb oktatáskutatófegyveréből. Pedig kormánybuktatásra se most, se két éve nem fenekedtek a közlegények, csupán a legszelídebb hangú folyamodványt fogalmazták – mindegy; a „hont kivont szablyával” óvó, megfelelő médiumok már akkor rámutattak, kinek a bérencei. Amonnan meg a „fürödtök a kiváltságokban” makacs legendájával igyekeztek hitelteleníteni őket. Kik ezek az éden-lakók? És miért követik el az ősbűnt, ha egyszer olyan jó dolguk van?

Az egyházi iskola mint jóerkölcsre nevelő hely nemcsak áldás, hanem veszély is. És éppen arra a célra nézve a legveszélyesebb, amelyet betölteni hivatott. Mert mint a jezsuita iskolaigazgató Klaus Mertes írja, „az iskolában uralkodó szándékosság túltengése többféle módon okozhatja a hit elvesztését. A polgári felvilágosodás idején Istent a fegyelem fenntartásának eszközeként használták fel: Isten örök kárhozattal fenyegetett, ha a diákok az iskola szabályait megsértették. Teológiailag ehhez hasonlít a jelenkor igyekezete, hogy a vallást a társadalmi erkölcs szolgálatába állítsuk. Pedig a szent cél, amelyet az iskolának szolgálnia kell, nem bizonyos vallásgyakorlatok vagy az egyházi miliő fenntartása. A cél a diákoknak az Istennel való kapcsolata, a lelkek üdvözítése. A lélek éhen hal, ha az élet kenyere helyett valami funkciót betöltő gyorsétkezdei eledellel etetik. Az érdekek által vezetett közeledés, akár Istenhez, akár az emberek istenkapcsolatához, annak eltűnéséhez vezet, amihez közeledni próbálunk.”

A klímaváltozáshoz a tudósok értenek, a társadalmi folyamatokhoz a szociológusok, de hogy mi történik magával az emberrel, hogy mit cserél le benne az idő és a korszellem, azt csak az írók tudják megmutatni. „Hadd lássunk át magunkon itt ez estén” – szólítja meg József Attila a Budapestre látogató Thomas Mannt, és valóban Varázshegy-beli átvilágítókészülékhez hasonlít a mindenkori művész, mert jobban felismeri a belső trendeket, mint akárhány tudós elemzés. Ha ma olvasunk kortárs regényeket, mintegy közös nevezőként fogalmazódik meg a diagnózis, hogy pont az önmagunk átvilágításának képessége kezd kiveszni az emberből. Már Tolsztoj Levinje is kifelé bégetett a karámból, de a nagy életdrámák még visszasodorták a hit közösébe. Dosztojevszkij Raszkolnyikovja már nem osztozik ebben a közösben, de a lelke nehézkedése azért mégiscsak a földre löki őt is: mégiscsak elakad az isteni szoftver lenullázásában. Tennessee Williams, az amerikai Fjodor Mihajlovics már semmit sem tud akolról, Istenről, közösről a huszadik század közepén, ám a bűn azért bűn marad még nála is, és hősei mást se tesznek, mint hogy kíméletlenül átvilágítják magukat. A mai regényekből viszont szinte ránk dől a kortárs írók egymástól független felismerése: hogy a ma embere már nem is ismeri a bűn fogalmát. Ezért nem ismerheti az evangéliumot sem: mert a megváltás csak annak lehet jóhír, aki bűnösnek látja magát. Akad még egyáltalán ilyen ember kortárs íróink tablóin? Vagy a lelkek aszálya a szerotoninnal együtt az önvizsgálat képességét is kiszikkasztotta bennünk?

Babits Mihálynak a címben idézett verse az önmagába zárt és önmaga körül forgó „én” rabságára mutat rá. A magam jövője izgat, magam köré gyűjtöm a barátaimat, magamat építem, a magam épségét őrzöm. Nem létezik más kilátópont, csak a magamé, s ebből a „vak dióból” tudom csak szemlélni a világ dolgait. – A kreatív gondolkodás egyik előfeltétele a „vak dió” feltörése – belülről. Semmivé kell lennie ennek az „én” hajtotta gravitációnak, mert a kreatív gondolkodás ott kezdődik, ahol mégiscsak meg tudok feledkezni magamról. Ahol annyira lenyűgöz egy rejtély, egy tevékenység, hogy egyszerűen hátrahagyom az énemet, nem érdekel többé semmiféle út vagy cél, hanem belefeledkezem a figyelmemet megragadó tárgyba, s ezzel kilépek önmagamból. Olvashatunk akárhány tudós-életrajzot, ez a lenyűgözöttségre való általános hajlam mindig megelőzi a konkrét tudományterület elsajátítását. Szó sincs még szakterületről: a gyerek már eleve olyan, hogy újra meg újra „odavan” valamiért, meglephető, van szeme a meglepetésre, mégpedig a „surprise”, a superprendere eredeti értelmében: lenyűgözöttjévé válik a csodának. S ilyenkor egyfajta extázist él át: out-standinget, kilépést az énjéből, a vak dióból. „Odavan” a modellvasútért – vagyis nincs „otthon”, huszonnégy órában a témája felé gravitál. – Nyilvánvalóan korfüggetlen ez az egyéni hajlam, mégis erősítheti a közeg ilyen-olyan belefeledkezésre érdemes csapdákkal. Ilyen csapda volt nálunk a századfordulón a könyv és az olvasás berobbanása (1), és azon belül a magyar nyelv enigmatikus-metaforikus változatának betörése például az Ady-szövegekben (2). Mi köze az olvasásnak és a metaforának a kreativitáshoz?

Csokonai költői öndefiníciója („Midőn teremt új dolgokat / S a semmiből világokat”) csak ma tűnik ártalmatlan passzusnak, a maga korában nyílt lázadás volt a klasszicizmus ellen. Mert míg a koreszme azt tartotta értékesnek, ami a régi nagyok klasszikus műveihez nyúlt vissza, Csokonai a romantikus művészek előfutáraként a teremtés, az eredetiség, a kreativitás hitével akart poétává lenni. Mai világunkban az iskola mint kommunikációs színtér óhatatlanul klasszicista hely: mély meggyőződéssel hisszük, és nem is tévedünk ebben, hogy a diáknak előbb meg kell tanulnia az alapokat, s csak azután kreatívkodjon. Ha már képes rímes verset írni, akkor engedheti meg magának, hogy szabadverssel szórakozzon. Amíg nem érti a montesquieu-i hatalmi ágakat, ne alkosson kamaszosan végletes politikai ítéleteket. Amíg nem tudja Newtont, ne ábrándozzon (tanulás helyett)perpetuum mobilét forgalmazó startupról. De hol az a pont, amikor már megkezdheti a kreatív álmodozást? Amikor már nagyon is meg kell kezdenie? És hogyan egyeztethetjük össze tanárként a klasszikus ismeretek fegyelmezett átadását a kreatív szárnyalás és egyénieskedés pártolásával?